Szunyog Zsolt - Hawaii álom

Hát ezt az évet nem így terveztem. Gondoltam először életemben teljesítek egy Ironman távot aztán nyugodt szívvel befejezhetem a szezont.
Szerencsére nem így történt, már mint az Ironman teljesítése sikerült csak, az az követő pihenő nem érkezett meg, mivel egyidejűleg a kvalifikációt is sikerült kivívnom a Hawaii VB-re. Egy biztos, ezzel az eredménnyel nem csak magamat, de környezetemet is sikerült meglepnem.Sok időm nem volt a gondolkodásra mivel a verseny utáni napon volt a slot-ok kiosztása.Gondoltam bebiztosítom magam, legfeljebb a nevezési díjat veszítem ha mégsem megyek.
Edzőtábor vagy szabadság lehetősége kizárva, még szabad hétvége sem jutott felkészülési versenyen való részvételre. Sajnos a felkészülés sem sikerült teljesen mert az első hónap után kényszerpihenőt kellett beiktatni egy makacs gyulladás miatt és utánna már nem végezhettem kerékpár-futás edzéseket. Szerencsére Markus rögtön reagált, és az edzéstervbe "halasitó" programot iktatott be ami annyit jelentett hogy csak úsznom volt szabad. Ebben az időszakban egyre erősebbben volt jelen a indulás lemondássanák gondolata, de nagyon sok bíztatást kaptam ami átsegítet a kritikus napokon.

Elérkezett a várva várt indulás, már előre örültem a 36 órás utazásnak. Nem egyszerű eljutni Kailua-Kona-ba a verseny helyszínére. Én a Zürich-Wasington-San Francisco-Kona útvonalon 6 nappal a verseny előtt érkeztem meg a helyszínre. Sajnos nem tudtam több időt a részvételre szánni gondoltam a 12 órás idő eltolódást meg a klímát csak megszokom valahogy. A klímáról csak annyit, hogy nem fehér embernek való. A gépből való kiszállás után először azt hittem, hogy a gép mellett levő kompresszorból dől a meleg, de sajnos nem így volt.Természetesen még ilyen hosszú repülőúton nem vettem részt, ezért nagyon jól jöttek Markus tanácsai, hogyan lehet az egészet túlélni.

A megérkezéskor már az egész "város" a közelgő Ironman lázában égett, minden üzlet fel volt díszítve a versenyrésztvevőit üdvözlő feliratokkal. Óriási a felhajtás a verseny körül. A reptérről Konara vezető úton - ami egyben a verseny kerékpáros útvonala - már kint voltak az autósokat figyelmeztető táblák, hogy ironman-nek edzenek az útvonalon. Óriási volt a nyüzsgés rengetegen kerékpároztak vagy futottak. Szerencsére erre már jó előre figyelmeztettek, hogy nehogy elkapjon a hév és magával ragadjon a tömeg az eddig el nem végzett edzések bepótlására.
Az első próbálkozásaim a "könnyű" tréninggel egyáltalán nem voltak sikeresnek mondhatók. Az úszás még nem okozott gondot, de a kerékpározá. Az első kilométerek után tudtam, hogy nem leszek nagy barátja ennek a lávasivatagi szakasznak. Pályabejárásra a hetfői érkezésem után kedden lett volna még lehetőségem, de erről Markus joggal eltanácsolt.( A fordítóig busszal onnan vissza 90km lett volna). Így a pálya első 30km -ét néztem meg, ami nem túl nehéz viszont a szélnek óriási szerepe van mivel vagy oldal-hát vagy oldal-szembe szél uralkodik.(Gondoltam semmi gond Zürichben sem voltam pályabejáráson) A kerékpárom "izzott" a hőségben és a közlekedésjelző lámpáknál való megállás rettenetes volt. Ekkor el sem tudtam képzelni, hogy ilyen körülmények között egyáltalán végigtekerhető a 180km.
Aztán az első próbálkozás a futással még megdöbbentőbb volt. Már az első napon feltűnt, hogy itt mindenki fut és méghozza nagyon gyorsan. Először azt sem tudtam elképzelni, hogy ilyen hőségben futni is lehet. Hát az én próbálkozásomat nem is nevezném annak. Nem igazán tálaltam meg azt a tempót, amit "laza" futás gyanánt megvalósítható volna. A "terminátorok" meg úgy szaladgáltak, mint az ethiopok.
Mindennap reggel volt közös úszás a versenypályán ami nagyon jól volt szervezve. (Frissítő állomással, csomagőrzéssel, zuhanyzási lehetőséggel) Keddtől már elindultak a hivatalos programok is. Regisztráció, nemzetek felvonulása, Race-Meeting, Carbo Party és kerékpár depózás. Ilyen jól szervezett és versenyző központú versenyen még soha nem vettem részt. A kerékpár depózásnál mindenki kapott egy kísérőt aki bemutatta a depót minden kérdésre válaszolt és nagyon sok sikert kívant a versenyhez. A szolgáltatások messze felülmúlják az ugyan ilyen nevezési költségű Ironman versenyekét. A verseny kezdetére lelkileg teljes mélypontra kerültem.

Elérkezett a szombat hajnal, amikor is a négy órás kelés nem okoz semmi nemű problémát hiszen úgyse alszik az ember előtte semmit. A rajt 7.00 órakor volt, negyedórával előtte indult a 150 profi résztvevő. A két címvédő elég nyugodtan készülődött Craig zenét hallgatott, Chrissie pedig a kis saját motivációs papírjait olvasgatta. Óriási volt a felhajtás a rajt előtt a Navy ejtőernyősei bemutatót tartottak, a vízben és szárazon rengeteg felvétel készült. A rajtnál vettem a bátorságot és előre helyezkedtem, hát nem volt valami kellemes. Más versenyeken elég gyorsan körvonalazódik az élmezőny, itt 800m-ig csak verekedés volt, amiben nem kis szerepe volt a hullámzásnak és az áramlatoknak. Egy dolog volt fontos, jó lábvizet találni, hát nem igazan sikerült. A pálya rendkívül egyszerű vonalvezetésű. Mindenki várta a fordítóban a vitorlás hajót, de sajnos ebben az évben nem volt. Visszaút a partféle nehezebb volt az áramlatok miatt. Nem igazán tudtam tartani a helyemet egyre inkább hátra csúsztam. Végül 12.-ként jöttem ki a vízből a korcsoportomból. Egy relatív lassú depózás után vágtam neki a kerékpározásnak amiről tudtam, hogy sok jóval nem fog kecsegtetni. Hát így is lett, iszonyatos hőség és lassú sebesség jellemezte. Itt aztán mindenki elment mellettem ahogy már az lenni szokott. Egyetlen frissítést sem hagytam ki, holott 10 mérföldenként voltak állomások. Szerencsére az utolsó nap még vettem sótablettákat amit egyébként mindenki ajánlott, hol máshol ha nem Hawaii-on kell az új dolgokat kipróbálni?? A kerékpáros pálya is nagyon egyszerű, sűrű kanyaroktól nem kell tartani csak a széltől. Az egész szakaszon az volt az érzésem, hogy a 200C fokos sütő előtt próbálok görgőzni. A bőröm teljesen elégett, a sisakomon levő szellőző nyilasokon át sugárzó napsütés csíkokat égetett a fejbőrömbe. 140km-ig még 34.5km/h tempóm volt, ekkor elérkeztem ahhoz a ponthoz ahol a Mumuku széljárás domináns hat, ez nem csak nekem, de másoknak sem hiányzott. Volt, hogy a lejtőn sikerült a 25km/h sebességet elérnem. Ez egy nagyon kellemetlen oldal-szembe szél. Ez kitartott a második depózásig így egy nagyon szerény kerékpáros teljesítményt sikerült elérnem. Még az Age Group-os nők között sem lettem volna sehol.
Na szóval önbizalommal tele vágtam neki a záró futásnak. Gondoltam, ha minden rosszul sül el legfeljebb "lesétálom".
Mivel az egész verseny mottója a profiknak: Win or Die ; az amatőröknek: Smile Race Finish, így úgy gondoltam, hogy ennyi szenvedés elég volt és most már "élvezhetjük" a versenyt. Itt is az öreg rókák már előre figyelmeztettek, hogy figyeljek az első 10 Mérföldre, nehogy elszaladjam magam mert majd aztán jön a pálya neheze, ahol a hőmérséklet a 42C is elérheti. Az Allii-Drive-on való futás sem volt kellemesnek nevezhető, holott itt még volt egy 300m-es rész ahol árnyékban futhattunk. Hogy mennyire meg lehet borulni a kerékpározás alatt, azt mi sem mutatja jobban, hogy a sokkal jobban felkészült profik egymás után adták fel. Először Norman Stadlerral, majd Natascha Batmannal találkoztam, akik feladták a versenyt. Minden mérföldön voltak frissítő állomások, ahol magamhoz képest elég sok időt eltöltöttem. Mivel az egész futást csak úgy bírtam ki, hogy a sapkámat minden egyes pontnál megtöltöttem jéggel, ami egy kis hűtést biztosított. Itt találkoztam Erával először, aki kb. 4 mérfölddel volt előttem. 10 mérföld után kezdett megint még melegebb lenni amikor megint kiértem a Kaahumanu highwayre ami egyúttal a kerékpáros pálya is volt. A profik közül ekkor már az első 9 elérte a célt. Innentől jól belátható volt a pálya, minden frissítő pontot lehetett előre látni és egyre több sétáló emberrel lehetet találkozni. Frissítés, sótabletta, jegelés volt a program. Magamhoz mérten jól haladtam. 18 mérföldnél jött a futás legmelegebb pontja az Energy Lab ahol könnyen szökik a hőmérséklet 40C fölé és a "hűsitö" szélcsend a jellemző. Itt eszembe jutottak Mark Allen szavai amit a magyar Ironman oldalon a tudomány rovat alatt mindig olvastam, hogy az Ironman egy 12km-es futóverseny amire a 3.8 km úszással 180 km kerékpározással és 30km futással melegítünk. Hát itt elég meleg volt!!!!
A visszafelé vezető úton meg Markus szavai jártak a fejemben, hogy minél többet sétálok, neki annál tovább kell fent lennie. Gyaloglásról szó se volt bár a frissítőpontok elhagyása egyre nehezebben ment. A nagy halálról csak annyit, hogy 6 mérfölddel a cél előtt előztem le az észt, Ain Alar Johansont, aki egy 4:28-as kerékpár után az első tízből egy 5 óra feletti maratonnal fejezte be a versenyt. Végre elérkeztem a Palani roadhoz, ami minden versenyző vágya, bár ez az utolsó 1600m-t nem volt valami kellemes lefelé kocogni. Ettől a ponttól vannak megint nézők, kísérők akik elmondják, hogy ez egy jó "munka" és hogy jól nézel ki. Jönnek az utolsó méterek egy-két magyar szó is elhangzik. Öröm Mike Reilly az Ironman hivatalos hangja nekem is, meg még az 1660 célba érkezőnek elmondja hogy You are an Ironman! Felemelő érzés volt. 10:21 lett a vége, itt az idő már nem számít. Majdhogynem el is felejti az ember az egész éves kemény felkészülést.
Két idősebb hölgy karonfog és kísér, nehogy valami bajom essen. Az első szavak a magyar táborban "én nem jövök többet" már egy pár óra múltan teljesen átértékelődnek, különösen akkor, amikor átéltem hogy a 16:59:01 percre beérkezőt jobban és nem utolsó sorban többen ünneplik mint az első beérkezőt.

Köszönet Markusnak, akinek nem csak az edzéstervei hanem óriási lelkesedése is segített abban, hogy egyáltalán belevágjak ebbe a Hawaii kalandba!!!

Szunyog Zsolt IM Zürich 9:33:20
Zsolt: "Idén a Zürichi Ironman-en indulók létszáma 2222 volt, ebből 500 nevező csak az én korosztályomat célozta meg, akik közül 463 ért el értékelhető eredményt. Mivel ez a legnépesebb mezőny, itt a 75 kvalihelyből 14-et osztanak szét így már a célban tudtam, hogy "csont nélkül" elértem egy lehetőséget a Hawaii utazásra. Azt mindenképpen megemlíteném, hogy nekem ez volt az ELSŐ Ironman versenyem.
Tavaly, a nevezés után a jobb erdemények reményében felkerestem Markus Hohnstädt-et, a Proathlon SE vezetőjét, hogy segítse a felkészülésemet. Az ő általa kidolgozott, személyre szabott edzéstervek alapján készültem fel, ami ugrásszerű változást eredményezett. Az egy hónappal korábban rendezett Ironman 70.3 Rapperswil-Jona versenyen, ahol az indulók létszáma 2200-at érte el, a korosztályomban a 10.helyet sikerült elérnem, ami a Clearwater-ben rendezendő VB-re a kvalifikációt jelentette.
Így már nem is kérdéses, hogy megérte a váltás. Markusról még csak annyit, hogy Ő irányítja a szenior korosztályban a hazai pályán mai napig verhetetlen Ács Péter edzéseit is.
Ezért egyértelmű, hogy az idén elért "sikereimet" az Ö hozzáértésétnek köszönhetem."